2010. október 26, kedd

Kipihenten ébredtünk, én egy kicsit talán izgatottan is. Érezhető volt, hogy a gyerekek talán mintha megfáztak volna, de nem tűnt vészesnek... talán a tengerparti huszonfokból ez az 5fokos visszaesés, vagy az esti hűvös idő tett be, ki tudja, de betegek nem vagyunk, mindenki jól aludt, úgyhogy irány a reggeli!

A szobát úgy foglaltuk le, hogy járt hozzá a reggeli, és az egész napos meleg italfogyasztás. Na ezt úgy kell elképzelni, hogy egy kis konyha és étkező pár asztallal, az étkező egyik oldalában filteres kávéfőzőben mindig meleg kávé, valamint vízforraló és teafilterek, reggelikor pedig toast kenyér, vaj, lekvárok, előre csomagolt kicsi muffinok vártak minket, és önkiszolgáló rendszerben történt a kenyérpirítás meg a többi. Ekkor láttuk, hogy a kis hotel elsősorban hátizsákos turisták által látogatott, bár ha úgy vesszük, mi is azok voltunk, csak épp nem készültünk rá eléggé, és bőröndben volt minden cuccunk. :D

Reggeli után a nyakunkba vettük a várost. A gyerekek miatt feltétlen szerettünk volna egy játszóteret találni, hogy azzal indítsuk a napot, az előző nap húzósra sikeredett, és nem túl gyerekcentrikus hajtása után, bár nem tűnt úgy, hogy zokon vették volna. Játszóteret nem nagyon tudtak nekünk mutatni, de tudtuk hogy van, mert az Alhambrát keresve kétszer is elhaladtunk az egyik mellett, bár az ki tudja merre volt, sok itt az egyirányú, meg a kanyargós rész. Na de sebaj, így legalább ismét bejártuk a város nagy részét. Éreztem a vesztem... az ott korainak számító órákban (lehetett úgy délelőtt 10) ébredező város is meglepett, házról házra, utcáról utcára volt valami csodálni való, és akkor hol van még az Albaicín?

Származási hely: 2010 Spanyolország

Tea és fűszerárusok, Zara, külön boltot képezve a férfi, női, gyermek és home (:-O meg bírtam állni, hogy egyetlenegybe se menjek be :D), ékszerbolt (ENNYIRE drága a Rolex??? :-O), cukrászda-pékség, és akkor még csak a főútig jutottunk. végre meglett a játszótér is, ahol a gyerekek nagy örömmel támadták le a csúszdát, meg a többit. amíg ők kiélték játék-hiányukat, először A. szaladt el innivalóért, és valami nátha elleni szerért (cukorkát vett talán és gyümölcsöt?), aztán én vettem észre egy sarki kávézót, és végre elfogyaszthattam az első igazi kapucsínót utazásunk során. Mindenféle szempontból jó volt ez a játszótér. :)

Azt egyébként megállapítottam, hogy a spanyoloknak nincs kávékultúrájuk, vagy mi nem találkoztunk vele. Eddig ugyanis bárhol bármilyen kávét (kapucsínót, café con leche-t) ittunk, az annyiféle volt, ahány helyre betértünk, de még jellegében sem hasonló az előzőhöz. No de félre a kávés témát, Granadában ez is jó volt.

Miután a gyerekek kijátszották magukat, elhangzott a bűvös mondat: irány az Albaicín! éreztem, hogy magával ragadó lesz, ahogy már látképe is az volt az Alhambrából.

Ez a mór városrész az Alhambrával szemben lévő dombon fekszik, szűk, macskaköves sikátorai mentén fehér villák... tudtam, hogy oda kell mennem. Mivel a tényleg szűk, tényleg sikátoros, sőt helyenként lépcsős utcákon a babakocsival lazán elakadtunk volna, A-t annyira nem érdekelte, hogy felcaplasson a meredek emelkedőkön, a családom lent maradt az Albaicín tövében egy kis téren, én pedig a fényképezőgépemmel felfedeztem a felfedezni valót.

Andalúziának azt az arcát ismertem meg a rohanós, bő félóra alatt, amelyiket szerettem volna Ronda és a többi Pueblo Blanco között, de sajnos elmaradt, és bár nem volt falusias hangulat, és ott lakókkal sem találkoztam, mégis mintha egy más világba csöppentem volna. Nem volt város-érzésem sem, mintha nem is Granadában járnék...

...az térített csak magamhoz, amikor az egyik szűk utcából kisétálva elém tárult a város a maga egészében, a katedrálissal (a katedrális és  a Capilla Real tulajdonképpen egyetlen épület, illetve közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz), a hatalmas, sőt így kiemelkedve a városból szinte rémisztő gótikus épülettel.

A katedrális egyébként olyan hatalmas, hogy hiába sétáltuk eddig körbe, hiába próbáltam lefotózni bármelyik irányból, mivel szűk utcák veszik körbe, sehogy sem fért bele egyetlen fényképbe, mindig csak egy kis része, sőt nem is láttuk, hogy tulajdonképpen mekkora lehet, csak gondoltuk, hogy nagyon nagy. Így fentről, látva az egészet, összehasonlítva a mellette lévő utcák, házak méretével, tényleg ijesztően nagy, főleg így fentről, a sötét falaival, a nyüzsgő, fehér és színes város fölé magasodva.

Éreztem, hogy elidőztem fent, talán túlságosan is, és már megint kifelé csúszunk az ebédidőből, így próbáltam nem eltévedve visszasietni a családhoz. Kellemeset pihentek a lenti kis téren, még 1-2 fotó erejéig kifújhattam magam, aztán újra a nyakunkba vettük a várost.

A Gran Vián sétálva ráérősen bámészkodtunk, csodálkoztunk rá minden egyes homlokzatra, ablakra, erkélyre, a földön lévő utcanévtáblákra.

A szállásunk melletti utcában lévő étterembe tértünk be végül, a mostmár szinte szokásosnak mondható paellára és egyebekre, ha már az utolsó teljes napunkat töltjük Spanyolországban, Andalúziában, már abban, ami nekünk jutott most belőle - egyelőre. A sangria sem maradhatott el persze, no ez is ahány hely, annyiféle, de nem bántam, finom volt itt is, csak más. Volt most gazpacho is, meg mindenféle helyi jó, jóllakottan - és részemről kicsit becsípve távoztunk az évi utolsó spanyol lakománkról.

A családot még felkísértem a szobába, segítettem lefektetni a gyerekeket, A. is kidőlt, én pedig a nyakamba vettem a várost, ismét, de most ráérősen, egyedül. Furfangos egy város, főleg így, ennyi sangriával megbolondítva. Újra bejártam a már ismert helyeket, és egy gombóc fagyit is megengedtem magamnak az októberi napsütésben, a katedrális lépcsőjén elmélázva, sok más helyivel és turistával együtt pihentem ki a nap mozgalmasabb részét, amiről nem tudtam, hogy addig volt-e, vagy éppen akkor tart, vagy csak eztán jön majd, de nem is nagyon érdekelt, csak egyszerűen próbáltam magamba szívni a város hangulatát, valami olyan módon, hogy hazahozhassam magammal. Ott szembesültem azzal, hogy beleszerettem, végérvényesen, megváltoztathatatlanul, talán örökre. Rájöttem, hogy amit nagyon akartunk, azt meg is néztünk, de még sok napot eltöltenék itt lófrálással, evéssel-ivással, semmittevéssel. Granada az a város, ami igazán megfogott, ahol úgy érzem, hogy itt LENNI kell, vagy lenni is, úgy értem nem feltétlen látni, csak nézni, nem keresni, csak lófrálni, vagy nem is tudom igazán, csak azt, hogy vissza kell még jönni ide, nemcsak hogy Spanyolországba, nemcsak Andalúziába, nemcsak azért, mert annyi minden kimaradt, amit szerettünk volna, hanem azért, mert szeretem Granadát.

Mire visszaértem a szállásra, már majdhogynem ébredezett a család, és mivel a gyerekeken elhatalmasodott a reggel még csak kezdődő nátha, nem csináltunk már mást a nap hátralévő részében, csak bevásároltunk néhány ajándékot, képeslapot, ezt-azt, péksüteményt estére és a másnapi buszos útra, innivalót, ilyesmit, búcsút vettünk a várostól, még egyszer, utoljára.

Nehezen indult az éjszaka, köhögés-orrfújás-nyűg a gyerekek részéről, aztán valahogy mégiscsak nyugovóra tértünk.