2012. november 20., kedd

2011. július 26, vasárnap


Szél. Az az igazi, szinte már jól megszokott, fákat csavaró. Egyrészt azt mondják, hogy a krétai emberek szívósak, másrészt meg én mondom, hogy a növények is azok. Ilyen szélben nálunk már rég a katasztrófavédelem tenné a dolgát a leszakadt és kidőlt fák, tetőtlenné vált házak, leszakadt mindenfélék miatt, itt meg mindenki és minden nyugodt, csak a szél fúj veszettül. Rossz hír: esőfelhők is jönnek északról, a hegyek mögül, sőt, már esik is, na de nézzük a jó oldalát: van szivárvány.
Az időjárás mindent átható alakulásával, jól eltelik a beszámolóm, elemzésével pedig el is ütöttük a fél délelőttöt. Ha még esni is fog, akkor mi a búbánatot csináljunk??? Induljunk el Matala felé, arra még nem jártunk, mégiscsak másik része a szigetnek, van köztünk hegy meg mindenféle, hátha másképp jönnek-mennek a felhők és az áramlatok. Biztos ami biztos, meg a vonzzuk be a jót elméletre gondolva beraktam a strandcuccokat is, arrafelé amúgy is van jó néhány kellemesnek ígérkező part is.

Agia Galinibe érve tudomásul kellett vennünk, hogy bár a felhők vonulási iránya nekünk kedvezett, a szél csak rosszabb volt, el is határoztuk, hogy így értelmetlen tovább menni Matala irányába, és Agia Galini utcáit fedeztük fel amolyan túlélős séta gyanánt.
A valaha volt halászfalu festői szépségét így sem ronthatja el semmi, az utikönyv sokkal rosszabbnak írta le a helyzetet, mint amilyen valójában: a látványon semmit nem ront az, hogy a falu szinte minden épülete a turistákat hivatott kiszolgálni, mivel minden épületnek megvan a maga bája, a kis település hegyoldalra felkúszó hófehér házai bájos és egyedi hangulatot árasztanak.

Ezeken az utcákon barangolva volt először olyan érzésem, hogy valóban egy szigeten vagyunk, ilyet eddig sehol máshol nem éreztem Krétán. Stavros bácsinál vettem egy saját készítésű bőrszandált, amire már az utunk tervezgetése óta vágytam, fizetni egyébként pedig kis híján egy, a cipésznél lakó kacsánál sikerült, aki a kirakott fényképek alapján úgy fest, a bolt állandó lakója, a mester hű segédje és társa. :D
A kikötőbe visszatérve még vetettünk egy utolsó pillantást a falura, majd elhatároztuk, hogy a nagy szél miatt értelmetlen lenne tovább menni, visszafelé indulunk, a régóta vágyott Spilibe, sétálni egyet.

Félórás autózás után értünk a csodálatos fekvésű hegyi faluba. A fő látványosságot viszont nem a táj, nem is a gyönyörű, platánfákkal övezett macskaköves utcák, nem a régi, hangulatos, kovácsoltvas erkélyes, zsalugáteres házak, hanem a 19 oroszlánfejes, velencei vízköpő jelenti, amiből Kréta egyik legtisztább vizét kóstolhatjuk meg, mindemellett a gyerekeknek is élvezetes móka.


Az egyébként csupán pár száz fő állandó lakost számláló falu mindent összevetve hihetetlen hangulatú, a megtestesült béke, nyugalom, más a levegő is, és bár elméletileg turisták ezreit vonzza, a központi részen lévő vendéglátóipari egységek némelyikét kivéve mégsem kebelezte be a turizmus, nem alakult át, hanem megőrizte eredeti báját. Érezni lehetett, hogy nem "nekünk van megcsinálva", hanem olyan amilyen, nem mesterkélten hívogat, hanem várja, hogy rátaláljon az, akit ez a talán vadregényesnek is mondható, eredeti szépség vonz.

Rövid séta és nézelődés után egy viszonylat félreeső, már-már kifőzde-szerű tavernára esett a választásunk ebéd gyanánt. A hely nevét ugyan elfelejtettem, de a nagy parkoló felé nyúlik be a terasza, ahonnan a távolabbi hegyekre álomszép a kilátás. Remegő kezű nénike veszi fel a rendelést: gemista, tzatziki, sült krumpli, souvlaki, grillezett csirke került az asztalunkra, és szó szerint degeszre ettük-ittuk magunkat 23 euróból. Hogy autentikus volt-e, nem kérdés, sőt az út során talán itt ettük a legfinomabb falatokat. Igaz sem raki, sem süti nem járt a lakoma után, az előbbi ezúttal nem is hiányzott, utóbbiért pedig bementünk a szomszédos Ekmek Zacharoplasteioba, ahol 5 euroért egy toboznyi tocsogó finomságot tudhattunk magunkénak. A baklava, ami akkora volt, mint a fél fejem, kétszeri nekifutásra sikerült csak eltüntetni, és ez is elnyerte az életem egyik legjobbja - címet. Mesefaluban mennyei ebéd és isteni édesség, ennél jobban nem is magasztalhatnám Spilit. :)
Álomittasan kanyarogtunk vissza Plakias felé, és mivel már délután 4 óra volt, sziesztát írtunk elő magunknak, azonnali hatállyal. Nem mintha számítana, de tényleg egyre jobban csúsznak el a napok, és az egy dolog, hogy a mindennapi frappénkat egyre később isszuk meg, de a délutáni alvásból immár este 7kor keltek a gyerekek, így a sétába indulás elé hoztuk a vacsorát, és utána néztük meg a Szeles Várost.

Az első dolgom volt megnézni az időjárás előrejelzést (már függő lettem ez ügyben). Hétfőn még-, keddre és szerdára már csak 1-2 a Bf. skála szerint. Kicsit hitetlen voltam, de legyen így, gondoltam.

Egyre többen voltak Plakiasban, és nagyon vegyes társaság. Sok angol és német érkezett, akik talán a közeli szálloda és apartmanházak lakói, de ugyanilyen arányban voltak a "hátizsákos" utazók, és akkor most egy nagyon tág csoportot foglaltam össze ezzel a szóval, mert belevettem a már korábban említett hippiket és a szó legjobb értelmében vett csavargókat, akik ki tudja honnan jöttek, ki tudja hová mennek, de most épp itt érzik jól magukat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése