Elvileg az utolsó szeles napunk reggele, így az utolsó kirándulásunk következett. Próbáltuk emberi időben összeszedni magunkat, de megint 11 óra lett, mire a második kávé után elindultunk felfedezni a felfedezni valót...
Az első megállónk Frangocasetllo lett volna, ha útközben Rodakinora nem csodálkozunk rá ismét, és nem vesszük észre az alsó- és felső falu közötti út alatti ősöreg kőhidat, no meg azt az ijesztően mély szakadékot, ami alatta van.
A szerpentines helyi utak apró falvakon át vezetnek Plakiastól nyugatra is, egy idő után viszont ellaposodik a táj, és a távoli tengerparton feltűnt Frangocastello vára. A település maga olyan, mintha nem is lenne: a falu talán közepén magasodik a meglehetősen jó állapotú, 14. századi velencei erőd, a környékén pedig szétszórva, itt-ott lakóházak és apartmanok állnak, egymástól vagy 50-100 méterre.
A tengerpart, a vár melletti parkolóból tárult először a szemünk elé, és ha nem lett volna az az eszement szélvihar ott is, a déli part általunk bejárt részének kedvenc strandjává is avathattuk volna a homokos, lassan mélyülő partszakaszt. A vár, a part, az egyik látványa a másikról és viszont, nemcsak remek fotótéma, de annyira elvarázsoló látvány, ami szinte azonnal kiszakít a valóságból, és az ember testét-lelkét-szellemét átadja annak, amit befogadni kíván.
A szél persze innen is elüldözött minket, így folytattuk utunkat Sfakia felé. Ismét gyönyörű falvakon át vezetett az utunk, újra magas hegyek között, és ezen a környéken jutott eszembe először, éreztem át én is azt, amit többen említettek már: a Peloponnészoszhoz való hasonlóság, sőt őszintén szólva eddig nem is értettem, hogy hogy lehet összehasonlítani ezt a két, minden szempontból különböző helyet, de ahogy közeledtünk Chora Sfakion felé, bennem is előjött minden, amit akkor éreztem, amikor a Taigetosz oldalában autóztunk. Miközben ezen elmélkedtem, a hátsó sorban ülő kisasszony a tudtunkra adta, hogy neki viszont kevésbé tetszik a hely: visszaköszönt a reggeli. A falu közepén az út szélére állva próbáltuk normalizálni az autóban kialakult helyzetet, szerencsénkre egy épp szemben lévő tavernából kiszólt egy hölgy, hogy felajánlhassa a mosdót, mély együttérzést tanúsítva Szofi iránt.
Miután ki- és lemostuk a szükséges dolgokat, pihentünk egy kicsit az egyik ház lépcsőjén, kedves segítőnk pedig felajánlotta, hogy készít rólunk egy családi fotót, az elsőt az út során. :) Vicc, hogy előbb készül közös kép rólam és Loebről, mint a a családdal együtt, no de technikailag így volt kivitelezhetőbb. :D
A rövid pihenő után folytattuk az utat, és nem is telt el sok idő, már láttam Sfakia fehér házait...
Első látásra szerelem! Nem is tudom, hogy mi mást mondhatnék még. Amikor meglátod és másképp dobog a szíved, mélyebben és szaporábban veszed a levegőt, amikor az első pillanatban úgy érzed, hogy a lelked új otthonra lelt. Imádtam az első perctől, és tényleg elfogott az az érzés, ami néhány éve a Manin: az én helyem, úgy ahogy van, belém vésődött a látvány, alig vártam, hogy kiszálljunk az autóból és magamévá tegyem, közvetlenül érezhessem az illatát. Nem is tudtam, hogy merre indulnék szívesebben, a kikötő vagy inkább a falu felé. A kis kerek formájú, hatalmas sziklákkal és betondarabokkal körbevett kikötőben még a nagy szél ellenére is csendesen ringatózott az a pár halászhajó, meg a kis csónakok. A vöröses, szinte függőleges sziklafalból csak úgy virított a kis hófehér kápolna, de igazából a két hatalmas kőfal közé épített lépcsősor vonzott magához. Ahogy a végéhez értem, nem tudtam eldönteni, hogy itt kezdődik-e a világ vagy épp itt ér véget, de ha nem kellett volna a szakadék szélére merészkedő csemetéimet terelgetni, biztos elmélkedtem volna ezen napestig.
Mielőtt még bármelyikünk a vízbe pottyant volna, elindultunk visszafelé, épp amikor közeledett egy kishajó. Loutroba megy, tudom... de ez egy következő út lesz, és egy következő beszámoló. A parti úton végigsétálva tavernákba csábítottak be a kint álló bajuszos tulajdonosok, de mi csak egy édes falatokat kínáló helyre ültünk be, hogy megkóstoljuk a Kréta-kedvelők körében ismert sfakiai pitét. Frissen készülő finomságról lévén szó, várakoztunk és álmodoztunk a part menti székeken, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem döntöttem rosszul, amikor Plakiast választottam Sfakia helyett szálláshelyünknek. Stratégiai-, gyerek-, és strand-szempontból is jobb, csak ... igen, az a bizonyos csak. Talán, ha majd egyszer űjra kettesben utazunk, és addig még nem emészti fel a turizmus Sfakiát... ezt a kétezer méteres sziklafalak közé ékelődött pár száz fős falut, ékszerdobozt, ... álomotthont.
Mire a gondolataim végére értem, meg is kaptuk a frissen sült pitét, ami tulajdonképpen egy sós sajttal töltött pita-szerű étel, és mézzel lecsurgatva kell enni. Kis családunk minden tagja el volt ájulva a mennyei falatoktól, én pedig a nap csúcspontjának, vagy ha úgy tetszik, akár a koronájának tekintettem az íz-élményt. Mámoros hangulatomból lassan térített magához a családfő, van még dolgunk: tovább kell mennünk "a híd" felé...
Búcsút vettünk hát Chora Sfakiontól, egy új, szerpentines úton majdhogynem rosszullétig vissza-visszanézve, és alig félóra alatt már a hegyek között, egy fennsík-szerűen elterülő kis településen, Anopoliban találtuk magunkat. Kanyargós, de vízszintesen haladó úton haladtunk a szűk utcán, a házak között, ha valaki igazán autentikus helyre vágyik, itt megtalálja, Helyi mézet, rakit és egyebeket áruló kisbolt cseppet sem törődik a turisták csalogatásával, ahogy az úton átvonuló kecskék sem riadnak meg semmitől, itt nincs ajándékbolt vagy felkapott taverna, ... máris imádom az egész környéket.
A falut elhagyva, oliva ligetek közt értünk el az Aradenába vezető hídig, aznapi felfedezőutunk végső célpontjáig.
138 méterrel a szakadék fölött, lassan hajtottunk át a stabilnak tűnő vasszerkezeten pihenő igencsak instabil deszkákon, félelmetes volt átélni, aztán kiszálltunk, és gyalog is rámerészkedtünk. Aprólékosan megfigyelve minden alattunk lévő deszkát, csavart és hegesztést, szikladarabot, növényt... majd tágítva a látóteret a tájat, a környező hegyeket: leírhatatlan, hogy mit jelentett ott állni a hídon, átélni ezt az adrenalinbombát és természeti szépséget.
Fájó szívvel búcsúztunk a helytől, és boldog voltam, hogy a "bakancslistámon" szereplő dolgok közül ez is megvalósult. Annyi pluszt kaptam ezen a napon, hogy mámoros hangulatban kanyarodtunk vissza az új, szerpentines úton Sfakia felé, a te-is-megvagy érzéssel vetettem rá egy utolsó pillantást.
Plakiasig már megállás nélkül autóztunk és ábrándoztunk tovább. Hosszú nap volt, amit esti sétával zártunk a szeles városunkban, de ilyenkor érzem azt, hogy most már bármi jöhet, ez a nap így is - úgy is teljes volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése