Azt hittük, hogy reggel időben indultunk a 20 kilométeres utat mégis vagy 1 óra alatt tettük meg. Ezúttal nem kukásautó mögött kellett araszolnunk, hanem egy koccanás miatt állt a sor a szomszéd "faluban". A hosszúra nyúlt út során bőven volt alkalmunk legalább buszról megismerni a sziget eddig ismeretlen részét: teljesen más a táj errefelé, ritkábban vannak települések, és eddig még soha (úgy értem sehol máshol, egyetlen utazás során sem) látott agavé ültetvényt is megcsodálhattunk, többszáz méteren át, az út szélén. Mivel az egyik kedvenc növényemről van szó, lélegzetemet visszatartva ámultam, és gyönyörködtem az elém táruló látványban. Ez után Málta északi parti üdülőhelyeihez értünk, aminek a hangulata nem, de homokos tengerpartja (Millieha bay) annál inkább megfogott, igaz november lévén nem nagyon tudtunk volna mit kezdeni vele akkor sem, ha leszállunk a buszról. Az eddig szokatlan látványokkal teli út után a déli komppal tudtunk átmenni Málta második legnagyobb szigetére, Gozóra. A hajóút kb félóra volt, fizetni pedig csak a visszaúton kellett. Már a kikötőben érezni lehetett, hogy egy kicsit más világba csöppentünk, már akkor éreztem, hogy itt találjuk majd meg azt, amit Máltán is látni és érezni szerettem volna.
Ahogy leszálltunk a nagy hajóról, azonnal elárasztották az utasokat a sightseeing buszok ügynökei, kapásból féláron kínálva a remek szolgáltatást. Először (másodszor és harmadszor) nemet mondtunk a nagyszerűnek ígérkező ajánlatra, lévén 1-kor indul az első busz, amivel mehetnénk, és amúgy sem fér bele túl sok minden az időnkbe, rá kell számolni az időt a hazaútra is a szállásig. A terv az volt, hogy Victoriát (a sziget fővárosát) és még legfeljebb 1 várost nézünk meg, tömegközlekedéssel, fillérekért, és szálltunk is volna fel a buszra, amikor még egyszer utánunk szólt az ügynök pasi, hogy na jó akkor 5 euroért ad jegyet mindannyiunknak (!) a hopp-on-hopp-off-ra, csak menjünk velük, de ne mondjuk meg senkinek, hogy ennyiért. :D gondolom még így is megérte, mert olyan kevesen voltak rajta, valakivel csak meg kellett tölteni a járgányt, mi pedig annyiért utaztuk körbe a szigetet, mintha a rendes busszal mentünk volna, csak így többet láttunk belőle. :)
Az utunk Xewkiján keresztül vezetett, ami barátságos településnek tűnt, de annyira nem, hogy le is szálljunk a buszról, főleg így, az idő szorításában, viszont mindenképp meg kell említeni, hogy a faluban (nem meglepő módon) egy hatalmas dóm áll, 75 méteres magasságával már messziről uralja a tájat a látképe. A 3000 fős település 4000 főt is befogadni képes temploma némileg eltúlzott építménynek tűnik, de tény, hogy lenyűgöző látvány.
A következő város, ahol le is szálltunk, a sziget fővárosa, Victoria volt. A sziget közepén épült várost eredetileg Rabatnak hívták, Victroria királynő tiszteletére nevezték át. Buszunk a piactér mellett állt meg (Pjazza Indipendenza), ahol információs iroda, ténylegesen működő piac és több ajándékbolt van, hangulatos, szűk utcák indulnak innen, többek között a Cittadellához is, aminek a bejárata párszáz méterre van innen.
Feltétlenül érdemes sétálnunk egyet az erődben, nemcsak azért, mert itt van a katedrális (kupola nélküli!), hanem mert a falak mentén körbesétálva egész Gozót belátni. Fentről is látszik, hogy mennyire más a hangulata a kis szigetnek, mint a nagynak, nyoma sincs városiasodásnak, és a táj is zöldebb, sokkal több a megművelt terület.
Ha már Victoria és Cittadella, no meg korgó gyomor, a legideálisabb hely, ahol ehetünk, az a sokak által dícsért "Rikardo bárja" (Ta Rikkardu).
Máltai utazásunk során itt találkoztunk először igazi, jellegzetes máltai csemegékkel, a helyi saláta isteni sajtokkal és a tészta minden igényünket kielégítette, fantasztikus falatokat tudhattunk magunkénak. Meglepetésünkre viszont sió gyümölcslé került az asztalra, a Kinnie mellé felszolgálva ez azért mégiscsak megdöbbentő volt. :)
Mivel a sightseeing busznak eléggé kötött a menetrendje, és ritkán is jár így utószezonban (vagy minek hívják ott a novembert), már sietni kellett, ha a sziget többi részét is szemügyre akartuk venni, akár csak a buszról is, így már jóllakottan egy rövidke sétát tettünk az óvárosban, majd a buszmegállóban vártuk az emeletes járgányt. Sajnos közben az ég is beborult, hidegre is fordult az idő, így az alsó, zárt részen utaztunk, a gyerekek pedig el is aludtak a buszozás során.
Nagyjából tudtunk csak megismerkedni Gozóval, de így is érezhető volt, hogy itt találnám meg azt, amire Máltán vágytam: eldugottabb kis falvak, a turisták igényeit kevésbé kielégíteni vágyó helyi kultúra (úgy étkezésben, mint egyébként), egyszerűbben szólva sokkal autentikusabb helynek tűnt, mint a fő sziget.
A buszról csak a kikötőben szálltunk le, ahol az eső elől már szaladni kellett az épületbe, gyors jegyvásárlás után pedig a szinte teljesen tele lévő kompon ülőhelyet sem találtunk. Hamar elröppent a félóra visszafelé is, buszra szállva pedig már sötétben, hűvösben, szemerkélő esőben, elfáradva próbáltuk szemlélni a tájat.
Érdekesség még ehhez a naphoz: a buszozásról írtam már, a buszok csak akkor állnak meg a megállókban, ha az ott várakozók intéssel jelzik, hogy fel akarnak szállni. Na pl sötétben és esőben az intést nem veszi észre a sofőr, így az utas elbukja, és várhat még 20 percet, hátha a következő sem veszi észre. VAGY kiállhat a busz elé! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése