Ismét korán ébredtünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit nem aludtunk, illetve alhattunk volna még, mondjuk nem pihenős-wellnesselős hétvégére indultunk Rómába, úgyhogy panasznak helye nincs.
Az égkép semmi jóval nem kecsegtetett, pedig ismét szabadtéri programra indultunk: Colosseum-Trevi-kút, közben kávé, kaja és shopping, nemcsak eső elől menekülve, hanem amúgy is, szóval amíg éppen nem esett, gyorsan neki is indultunk.
A Colosseumig metróztunk egyet (Rómában szinte minden látnivaló könnyen megközelíthető gyalogosan, de próbáltuk kihasználni az esőmentes időt), a föld alól előbukkanva pedig azonnal földbe gyökerezett a lábunk.
Egészen addig azt gondoltam, hogy olyan nincs, hogy az ember feljön egy aluljáróból, és azonnal sokkot kap, mert szemben találja magát valami olyannal, aminek a látványára mindig is látott, bár ez így nem is a legjobb megfogalmazás. Eddig minden monumentális, számomra sokat jelentő látnivalót már messziről észrevettem, bárhol is jártam a világon, és ahogy közeledtem, rá tudtam hangolódni, és úgy fokozódott bennem az érzés, és egyben a megszokás is, a felismerés, hogy igen, tényleg itt vagyok. A Colosseumnál azonban másképp történt. Feljöttünk a sötét aluljáróból, és azonnal ott volt az orrunk előtt, közel, mint valami mellbevágó élmény, ráadásul a nap is kisütött, és ez a csoda pedig akkora volt, hogy azt mondtam nem hiszem el. Nincs fénykép, nincs film ami visszaadná a méreteit, és hiába autóztunk el mellette az érkezésünk estéjén, nem tűnt akkorának mint így, mellette állva.
Kicsit emésztettük még a dolgot, a környezetet, aztán megkerülve a régóta vágyott gyönyörűséget elsétáltunk a bejárathoz. Közben bármerre néztünk, mindenhol volt, amin megakadt a szemünk, párlépésenként meg kellett állni, hol az útikönyvből olvasgatni, hol pedig ellőni pár fényképet, a Colosseumba való belépés előtt pedig megcsodálni Titus diadalívét.
Az örök város egyik jelképe előtt álltunk, vártuk, hogy megválthassuk a belépőt. Többféle közül választhatunk, kérhetünk idegenvezetést, persze lehet anélkül is, van ami csak a Colosseumba érvényes, de van olyan is, ami a Palatinusra is érvényes. Kártyával is lehet fizetni.
Végre elénk tárult a történelem egyik fontos épületének világa, az ókori Róma i.sz. 80-ban épült hatalmas amfiteátruma.
Nemcsak abban a korban volt bonyolult az épület szerkezete, mai szemmel nézve sem tűnik egyszerűnek, pedig igencsak bele lehet látni a titkok rejtelmeibe, a hiányzó részeknek köszönhetően. A téglából, mészkőből és tufából épült, többszintes épület lépcső- illetve üléssorokból, felvonókból, sétálófolyosókból áll, valaha ketrecek, voltak odalent, a gladiátorok és a vadállatok pedig a 86-54 méteres arénában mutatták meg mit tudnak. Az üléssoroknak köszönhetően vagy 70 000 ember fért el itt, persze mindenkinek megvolt a maga helye, rangtól függően, később pedig volt, hogy Róma lakosságának negyede talált itt menedékre. Nem nehéz elképzelni az oszlopokat, íves ablakokat, sőt a hajdani vásznat sem, ami a nézőket védte hol az esőtől, hol a napsütéstől.
A Colosseumot élményittasan elhagyva ballagtunk a diadalív felé, amit a zsidók elleni hadjárat győzelmének emlékére építettek valamikor a császár halála (vagyis i.sz. 80) után.
Innen a Forum Romanum felé sétáltunk tovább, nem volt nehéz kitalálni, hogy merrefelé kell menni.
A Forum Romanum az ókori Róma központja volt, és bármerre nézünk, különböző korok emlékeit látjuk magunk előtt. Az ókorban többek között Saturnus tiszteletére építettek templomot, később bazilikák, majd még újabb templomok épültek a környéken. Oszloptöredékek, korinthoszi oszlopfők, boltívek, templomromok mindenfelé, az elmúlt kétezer év emlékei lépten-nyomon, a távolban, a forumon túl pedig az egészen újnak számító, 1911-ben épült Vittoriano (Viktor Emánuel-emlékmű) magaslik szinte minden fölé.
A területet elhagyva, citrom és mandarinfák között pihenve egy kicsit próbáljuk megemészteni a látottakat, és kitalálni, merre induljunk tovább. Az esőfelhők továbbra is vészjóslóan keringenek a város felett, és bár bőven van még látnivaló, éhesek is lettünk időközben.
Tartva az elázástól, a Róma utcáin való bolyongást tartottuk jobb ötletnek, addig menjünk amíg lehet alapon. Szűk utcákba, sikátorokba tértünk be, hátra rábukkanunk egy-egy újabb látnivalóra, bár látnivaló az egész város úgy, ahogy van, a régi házakkal, kopott utcanévtáblákkal, zsalugáteres ablakaival. Varázslatos hangulata van, olyan szédítően olasz minden, az éttermek asztalai, az utcák, a terek kopottas , öreges, mégis nagyon is élő hangulata.
Ilyen helyen járva mindig azon gondolkodom, hogy hogy tudnék hazacsempészni bármit is az itteni hangulatból, hogy lehetne úgy megcsinálni a házunkat, hogy ránézve azt mondhassa bárki, hogy jé, ez pont olyan, mint ott volt. Aztán rájövök, hogy hülyeség az egész, nem rakhatok ki márvány utcanévtáblát, az utcánkban igen furcsán néznének, ha egy ütött-kopott, nyikorgó, majd' leszakadó zsalugáter "díszítené" az ablakot, végül arra jutok, hogy amit haza tudok vinni, az mind itt van belül. Hogy megpróbálok, megpróbálunk úgy élni, hogy minél több ilyen helyre eljuthassunk, és hazatérve minél több dolgot, szokást, érzést elültessünk a mindennapjainkban. Talán kaotikusnak tűnik így, ahogy leírom, de másképp kávézom itthon, amióta hazajöttem Rómából, másképp telnek a mindennapok.
Róma utcáin sétálva feltűnt az is, hogy míg a házak külsejére nem fordítanak nagy gondot az ottaniak, saját magukra igen, nem is kicsit. Nem feltétlen arra gondolok, hogy mindenki márkás ruhában jár, hanem ahogy már talán írtam korábban is, minden embernek megvan a maga stílusa, mindenki egyéniség, minden nő tipikus nő, és minden férfi férfias. Kulturált, stílusos megjelenés, farmernadrágos-pólós férfit például nem nagyon lehet látni, tréningruhás járókelő pedig egyszerűen nem létezik, ahogy hátizsákos-sportcipős sem nagyon, legfeljebb a turisták, de ez látszik messziről.
Bóklászásunk közben ismét látnivalóba ütköztünk, valahogy a Pantheon elé keveredtünk.
Az eredetileg i.e.27-ben, az összes isten számára épített templomot többször újjáépítették, mert leégett, legutóbb i.sz. 220ban, 690-ben pedig keresztény templommá szentelték, később ide "temettek" két királyt is (II. Victor Emanuelt és I. Umbertót).
A korinthoszi oszlopfőkkel díszített 16 gránitoszlop között átsétálva, egy hatalmas bronzkapun át jutunk a kerek templom belsejébe, ami több szempontból is különleges. A templombelső átmérője 43,2 méter, és ugyanekkora a magassága is, a kupola pedig lyukas, így az eső miatt jókora tócsa volt a padlón, amikor ott jártunk.
Az 5 soros kazettás mennyezet, és minden más építészeti elem különböző színnel és különböző anyagból készült, így a kupola 9 méteres nyílásán beáradó fény minden napszakban másképp világítja meg az épület belsejét.
Hazaérkezésünk után találtam egy igen találó leírást az épületről, ami szerint "Egy nyári eső elől ilyenkor a sok turista bemenekül a templom oltalmába, és onnan nézi a teret. Belül pedig egyesülnek az elemek. A föld, amelyre a padlón lévő négyzet alakú márványminták emlékeztethetnek. A víz, amely szabadon eshet a templom közepére, de mégsem marad meg, mert az elvezetését is megoldották. A levegő, amely egyik templomban sem olyan könnyű Rómában, mint éppen itt, ahogy eloszlik a gömbszerű formában. És a tűz, amely az istenek birodalma, és a kupolán lévő kerek nyíláson érkező nap fénye. És mindennek az átéléséhez csupán egy esős negyedóra kell." (forrás: http://roma-szenvedely.uw.hu/ )
Továbbsétálva az esős utcákon már nem nagyon tudta lekötni a figyelmünket más, csak az, hogy ennivalóhoz jussunk, elvégre reggel óta járjuk a várost, és még egy falatot sem ettünk, pedig már igencsak délután-felé jár az idő. Az első szimpatikus, nyüzsgő, és kicsi falatozóba be is tértünk, beülve vettük észre, hogy nem is olyan kicsi, és nem is annyira csak falatozó. Azt hiszem életünk, de legalábbis a római utunk legjobb olasz menüjét sikerült elfogyasztanunk, ebben az utazás végén mindannyian egyetértettünk. :)
Mozdulni sem nagyon tudtunk a lakoma végeztével, kint pedig ismét eleredt az eső. Maradtunk egy kicsit, elmélkedni, nézni a nyüzsgő tömeget, az eső elől betérőket, a pultnál egy eszpresszót gyorsan felhörpintőket, a mellettünk lévő asztalnál egy nálunk is nagyobb lakomát csapókat, a kávéfőző körül tüsténkedő felszolgálókat, közben pedig szólni is alig szóltunk, csak próbáltuk megemészteni az emészteni valót, nemcsak az isteni tésztát és a többit, hanem azt, ami az elmúlt 48 órában történteket, mert igen, még két teljes napja sem voltunk Rómában, és máris mennyi minden történt. Ilyen ez a város, nem lehet betelni vele, bármerre néz az ember, mindenhol lát is valamit, úgy értem ezt, hogy minden utca, tér, épület híres valamiről, vagy ha mégsem, akkor is van rajta mit nézni, mert érdekes a homlokzata, különleges az ablaka, vagy egyszerűen furcsán van nekitámasztva egy bicikli, mert itt egy szobor, ott egy obeliszk, amott egy ókori oszloptöredék, hogy a Via del Corso kirakatait már meg se említsem, a fagylaltos pultkor kínálatát pedig csak éppen szóvá tenném, mert persze enni is van mit, vagy akár csak nézni az ennivalót: hol egy kávézóban a kapucsínó telít el, hol egy bruschettával kezdődő, tiramisuval végződő lakomán vagyunk túl, hol egy szédítően finom, sonkás és minden más egyéb, zöld dologgal megrakott szendvics, amott egy olyan kirakat, ami roskadásig van pakolva sajtokkal, de olyanokkal, amit itthon talán keresve sem találni. Minden jól néz ki, minden vonzza a tekintetet, bármerre is nézünk, minden magával ragadó, részegít a látvány, az érzés... és különben is, mit ülünk még itt, induljunk már tovább, annyi minden van még.
Lassacskán összeszedtük magunkat tehát, mivel az eső is alábbhagyott, folytattunk az utunkat irányban már a szállásunk felé, de megint találtunk egy templomot, ahová érdemes volt betérni.
Először fogalmunk nem volt arról, hogy hová is kerültünk már megint, így lázas útikönyv lapozgatás után tudtuk meg, hogy a Sant Ignazioban járunk, ami több dologról is nevezetes (na, mit mondtam az előbb? :D). A templom főhajója szokatlanul széles, jóval tágasabb, mint ahol eddig valaha jártam, ezáltal világos is.
A mennyezeti freskó 40 méter hosszú, és még engem is, aki aztán abszolút laikus vagyok, magával ragadott. Perceken át csak bámultam fölfelé, szédítően valóságos volt minden egyes részlet, na a részletet persze úgy kell itt érteni, hogy az ember próbál rákoncentrálni a festmény 1-1 apró kis részére, de nem megy, mert azonnal továbbkúszik a tekintete.
Szinte nem is látszik, hogy hol kezdődik a festett idill, és hol végződik a valóság, hogy a sík és a tér hogyan kapcsolódik egymáshoz, annyira lebegő az egész, hogy a valós ablakok is festettnek tűnnek, az égi történet pedig valóságosnak, mámorítóan zűrzavaros az egész, a legjobb nem is gondolkodni, csak nézni és csodálni azt, amit képesek vagyunk befogadni ott helyben, még mielőtt továbbmennénk. Mert nem kell ám sokat menni, csak néhány lépést az oltár felé, ahol az egyik padra leülve megint csodát látunk, ha korábban, a freskót bámulva még nem gémberedett el a nyakunk, és képesek vagyunk felnézni. Először azt hittem tényleg megrészegültem a sok látványtól, mert olyan furcsa, forog-a-világ érzetet keltő volt amit láttam, már megint.
Mintha kissé furcsán állna az a kupola, olyan mintha ferde lenne, vagy valahogy érdekesen esik rá, vagy onnan be a fény, hogy is van ez? Nem, ez nem lehet, vagy mégis? Hát persze, az a kupola nincs ott, vagyis ott van, de nem teljes valójában, vagyis de, csak festve, mégis olyan, mint ha... ezen ismét percekig csodálkozunk. Így jár az, aki felkészületlenül utazik, nem várt látványosságokra bukkan, így gyermeki ártatlansággal csodálkozik rá arra, ami másnak talán teljesen nyilvánvaló, na de mi szeretjük a meglepetést, és ez az volt.
Van-e még valami, bármi ami befogadható? Van-e még utca, ami fáradtságunk ellenére bejárható? Van-e még fagylalt, ami tele hasunk ellenére megehető? Van-e még bármi, ami a hosszúra nyúlt napba belefér? Van, lennie kell, hiszen ezért jöttünk, és csináljuk csak tovább, és különben is, hol van még a Trevi kút? Így bandukoltunk tovább, fáradtan vonszolva a lábainkat, keresve az ismeretlenben az ismerőst, a képről, filmekről annyiszor látott barokk tengerszemet, mígnem végre egy nyüzsgő térre érkeztünk, és bár az emberektől a vizet nem láttuk, tudtuk, hogy jó helyen vagyunk.
Fontana di Trevi, ha már a látnivaló nem az, a neve egyszerű: a nevét onnan kapta, hogy három út kereszteződésében áll. Nem egyszerű kút ez, nem csak egy szobor, hanem egy épület, amit emberek száza áll körbe és csodálja, a víz csobogásának hangja pedig mintha csak zenei aláfestése lenne annak, ami a szemünk elé tárul.
Monumentális alkotás, nemcsak művészetileg, hanem méreteit tekintve is, mintha Róma niagarájánál állnánk, mert Rómában kutak itt, csobogók ott, nem tudom hogy százával-e, de biztos vagyok benne hogy igen, de a Trevi más - élmény, már megint. Amennyiben biztosan vissza szeretnénk jönni az örök városba, álljunk háttal a csobogásnak, és dobjunk egy pénzérmét a vízbe, ez garantálja a majdani látogatást, a merészebbek (és szinglik) pedig kettőt is dobhatnak, ugyanis állítólag két pénzérme garantálja azt is, hogy Rómában szerelembe esünk egy rómaiba. Tekintve, hogy a Zuram letörte volna a kezem, ha kettőt dobok, én maradtam az egynél, és várom a viszontlátást. :)
Innen már igazán nincs messze a Barberini, ahonnan már nincs messze a Termini, ahonnan már nincs messze az ideiglenes otthonunk, így elindultunk az utolsó római esténken hazafelé, némi proseccot és harapnivalót, otthoniaknak pedig ajándékokat vásárolva, megint nem értünk haza sötétedés előtt, mondjuk nem is ez volt a célunk. Persze Róma ilyenkor is ÉL, késő este, bármikor, amerre megyünk, nyüzsgés van, és nemcsak a fiatalok jönnek-mennek, hanem az idősek is, beülnek 1-1 falatra, borra, csak úgy beszélgetni bárhová, mindenki megy valahová, és mindenki beszél, beszél és beszél, ülve, állva, sétálva, evés és ivás közben, ha épp nincs kivel személyesen, akkor telefonon.
Hazaérve nagyjából összepakoltunk, sorban egymás után forró vízzel lezuhanyoztunk, majd proseccos pizsamapartit csapva valamikor nagyon későn ágyba is kerültünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése